Az első „nagyadó” története nem kevésbé kalandos mint a korábban említett 2 és 3 kilowattos Telefunken adóké, emlékezésünkre mégis azért méltó, mert Magyarországon ez volt az a berendezés, amelyik nagy területen, sokak számára lehetővé tette az addig kísérleti stádiumban lévő rádiózást. Azért írtam idézőjel-be a nagyadó szót, mert már a telepítése után egy-két évvel, csak a 100 kW feletti adókat tekintették nagyadónak.
Létesítését a Posta Kísérleti Állomás mérnökeinek tanulmányútja előzte meg: 1926 szeptemberében Magyari Endre és Alkér Tibor látogatást tettek a német posta Königs Wusterhauseni rádióállomásán, ahol az akkor legnagyobbnak tekintett Telefunken adókat nézték meg. Míg a húszas évek elején még az egy kilowattos csövek is csodaszámba mentek, ebben az időben már 20 kilowattos adócsöveket gyártottak és ezek párhuzamos kapcsolásával 60 kW távíróüzemi teljesítményű adókat tudtak készíteni. Telefónia üzemben ugyanezekkel a csövekkel névlegesen 20 kW antenna teljesítmény volt elérhető. Königs Wusterhausenben működött ekkor egy ilyen 20 kW-os telefonia adó, mely a német rádió „Deutschlandsender” programját sugározta és ugyanebben az időben épült a Rajna-vidéken a „Rheinlandsender” egy hasonló Telefunken adóval. A tanulmányúton lévő mérnökök számára nyilvánvaló lett, hogy a németek sorozatban gyártják ezeket a nagyadókat és azok megbízhatóan működnek. A látogatást megrendelés követte, majd megkezdődött az állomás helyének kiválasztása és az állomás épületeinek építkezése. Míg a kisebb Telefunken adók a csepeli rádióállomáson üzemeltek, az új nagyadót máshova kellett telepíteni, mert a csepeli rádióállomás területe útjában volt az akkor ígéretes Dunai teherszállítás egyik főbázisának, a csepeli Szabadkikötő bővítésének. (Ma a Szikratávíró utca, a Masped raktára és a kikötő északi medencéje van az egykori rádióállomás helyén.)
A választás Lakihegy-pusztára esett, ahol ugyancsak a Duna-parton a Csepel-sziget nyugati védgátja mellett jelölték ki az új állomás helyét. Kevés szó esik arról, hogy miért telepítették a közép és hosszúhullámú adókat mély fekvésű vizenyős területekre, folyó és tópartokra. Az 1910-es évekre alakult ki ez a gyakorlat nemzetközi tapasztalatok alapján, mert rájöttek, hogy fontosabb az antenna alatti földhálózat (Thomson tükör) jó földkapcsolata, mint az antenna magassága.
Az építkezés 1927 szeptemberében kezdődött és egyidejűleg az antennatartó tornyok szerelését is megkezdték. Két 150 méter magas, szigetelt acéltornyot építettek egymástól 290 méterre és ezek közé feszítettek ki egy 5 szálas T-antennát.
Az épület két nagyobb teremből és az azokat összekötő részből állt. Az egyik nagyterem lett maga az adóterem, a másik a forgógépek helyisége. Az épület oly gyorsan elkészült, hogy november végén megkezdhették a Németországból beérkező első alkatrészek beépítését.
Az elkészült adóberendezés mai szemmel nézve több furcsaságot is tartalmazott.
Először is teljesen nyitott volt, a kezelők felé semmilyen árnyékolást nem létesítettek, szabadon sugárzott szét a teremben. Az antenna visszasugárzása ellen viszont vörösréz lemezekből árnyékolást készítettek a padlásra. Nyitott volt fizikai értelemben is, feszültség alatt is be lehetett menni a belsejébe, csak egy kötélkordon jelezte a kezelőknek, hol ér véget a kezelőtér és hol kezdődik az adó… A tekercsek, variométerek, műszerek, szigetelők és a csőfoglalatok „lába-kon” álltak, a padozatra erősített acélcső-oszlopok tartottak minden alkatrészt.
A tápfeszültségeket még mindig forgógépek állították elő, kivéve a végcsövek 12,5 kV-os anódfeszültségét, melyet higanygőz egyenirányítókról nyertek. Így volt „izzító-gép”, „rácsgép”, sőt „anódgép” is, mert a meghajtófokozat anódfe-szültségét is motorgenerátor szolgáltatta. Maga az adó három fokozatból állt, egy 2,5 kW-os adócsőre épített öngerjesztésű oszcillátorból, egy 20 kW-os csővel készített meghajtó fokozatból és a három darab 20 kW-os csővel kiala-kított végfokozatból.
Modulációs rendszere takarékos, ha nem is túl korszerű volt, még mindig a Telefunken szabadalmát képező rácsegyenáram modulációt alkalmazták.
Az adó fő előnye nyilván az olcsósága volt, ez azonban a moduláció rendszeré-ből és a nyitott szerelési módból következett. A Telefunken ajánlotta a kW-ra vetített legalacsonyabb árat.
Viszonylagos korszerűtlensége ellenére ez a berendezés volt az első vízhűtéses adóberendezés Magyarországon és ennek volt Európában az elsők között kvarc rezonátoros frekvencia ellenőrzése.
Az adó üzembe helyezésével egyidőben új stúdió is létesült a Sándor-utcában, korszerűnek mondható műszaki berendezésekkel, az addigi Rákóczi-úti stúdió pár emeletnyi tere helyett, több épület felhasználásával.
A „Nagyadó” 1928 április 29-én a déli harangszó sugárzásával kezdte meg a műsorközvetítést és az addig működött 3 kW-os adó tartalék lett. Az új stúdió azonban csak pár hónappal később 1928 október 8-tól lépett üzembe. A Magyar Rádió ezzel a két létesítménnyel és az ott dolgozók hozzáértésével igazi nagy-üzemé vált.
Az ország területének mintegy felén lehetővé vált a detektoros vétel, ezzel a rádióelőfizetők száma fél év alatt megduplázódott, majdnem százezerrel nőtt.
A „nagyadó” címet ez a berendezés nem sokáig viselhette. A rádiótechnika gyors fejlődése és a szándék, hogy az ország teljes egészén lehetővé tegyék a detektoros vételt, már röpke öt év múlva egy új 120 kW-os nagyadó felavatását eredményezte. Az új adó 1933 december 2-án vette át Budapest I. sugárzását a 20 kW-os adótól. Ezt követően a 20 kW-os adót átépítették és modernizálták is. Legfontosabb változtatás volt, hogy áthangolták 834,5 méterre, de átkapcsolók beépítésével lehetőség maradt a gyors áthangolásra 550 méterre, így a 120 kW-os nagyadó tartaléka maradhatott. Az oszcillátor fokozatot kvarcvezérlésűre építették át, az adó csövezésén is változtattak, a Telefunken csöveket hazai gyártásúakra, a modulátor fokozat csöveit közvetlen fűtésűről közvetett fűtésűekre cserélték.
1934 karácsonyától a 20 kW-os Telefunken berendezés Budapest II. műsorának adója lett. A következő tíz évben nagy üzembiztonsággal látta el feladatát, míg 1944 őszén leszerelték.
Az 1944 október 15-én német segítséggel hatalomra került nyilas kormányzat október 20-tól megkezdte az értékes üzemek, gépek, raktárak valamint fonto-sabb kormányszervek kitelepítését Nyugat-Magyarországra illetve Németor-szágba. Lakihegyen Kodolányi Gyula és Fata Lajos kapták a feladatot, hogy a 20 kW-os adóberendezést szereljék le és szállítsák Pápa környékére. Kodolányiék a Pápai iránymérő állomás dolgozóival közösen találtak egy eldu-gott, nehezen megközelíthető tanyát Borsosgyőr határában, a „csordajárásban” és oda raktározták be a 20 kW-os adó anyagát. Hogy ez a beraktározás az emelő-eszközök és munkásemberek hiányában milyen nehezen ment, arra jellemző Susánszky László postamérnök visszaemlékezése, melyben elmondta, hogy december 6-a körül, amikor a Kassai adó nagyobb alkatrészeit vitték be ebbe a pusztai épületbe, a 20 kW-os Telefunken adó un. „vezéradóját” mely többek között a kvarcoszcillátort is tartalmazta, a szabad ég alatt az épület előtt találták, a csepergő esőben a szél csapkodta a lemezszekrény ajtóit. Végül az ő munkatársai cipelték be a raktárba ezt a szekrényt is. A „csordajárás” az esőtől járhatatlanná vált és a nyilasok hiába noszogatták a pápai iránymérőállomás vezetőjét, hogy szállítassa nyugatra az adót, a rossz útra hivatkozva mindig sikerült kifogást találni a nyugatra telepítés elöl. Az iránymérő állomás dolgozói az adó több műszerét és alkatrészét eldugták, de legfontosabb ténykedésük az volt, hogy őrizték is a pusztai raktárat. Szerencsére a környéken harci események nem voltak, mindössze a szovjet hadsereg foglalta le hadizsákmányként az adót, ami katonai őrzést biztosított annak veszélye mellett, hogy a berendezéseket kiszállítják Szovjetunióba.
1945 április 20-án a pápai iránymérő állomás vezetője jelentette a Magyar Rádió frissen kinevezett új vezetőjének, Ortutay Gyulának, hogy a 20 kW-os adó megvan, a szovjet hadsereg őrzi. Ortutay Gerő Ernő miniszterhez fordult segítségért aki a budapesti szovjet katonai parancsnokságon dolgozó Almásy Györgyöt kérte meg, hogy segítsen visszaszerezni az adót. Pápa városa a Bécsújhelyi szovjet körzetparancsnoksághoz tartozott, így a lefoglalás alóli felmentést és a szállítási engedélyeket is ott kellett intézni. A szovjetek engedélyt adtak az adó visszaszállítására, de hetekbe telt mire vagonokat is tudtak biztosítani. Június eleje lett, mire a tíz vagon megérkezett Budapestre.
Lakihegyen az adóépületnek az a része, ahol a 20 kW-os adó állt, viszonylag épségben maradt, robbantással csak a 120 kW-os adó épületszárnyát semmi-sítették meg.
1945 június 28-án, a használhatóvá javított épületben 25 fő szerelő és munkás megkezdte az adó újjáépítését. Pár nappal később pedig a MÁVAG szerelői a felrobbantott tornyok közül legkönnyebben helyreállítható déli torony építésébe kezdtek. 1945 szeptember 15-én délután, a déli toronyra felhúzott ferde varsa-antennával ismét megkezdte adását a 20 kW-os Telefunken adó.
Újból Magyarország „nagyadója” lett. A megható történetet itt abba is hagyhatnánk, de ez a berendezés még hosszú évekig szolgálta a magyar rádiózást. Úgy gondolom még pár érdekességét megemlíthetjük.
1945 december végére elkészült a másik 150 méteres antennatorony és 1946 január 15 estétől ismét az eredeti T-antennával sugározhatott az adó.
Lakihegyen a következő feladat a 314 méteres „szivar” antenna újjáépítése lett.
Mivel ennek az antennának a sugárzási viszonyai jobbak voltak mint a T-anten-náé, felvetődött a gondolat, hogy a Telefunken adót – megnövelt teljesítménnyel – rákapcsolják a nagyantennára. A teljesítmény növelésre az adott lehetőséget, hogy a régi 120 kW-os adóból maradtak tartalékcsövek és a kassai adóból megmaradt a végfokozat tápegysége. Az állomás dolgozói Susánszky László tervei alapján egy 50 kW-os végfokot építettek a 20 kW-os adóhoz. A nagy torony újjáépítését 1946 december 14-én fejezték be, az 50 kW-os végfokot pedig december 21-én kapcsolták az újjáépített antennára.
Ez akkor nagyon nagy esemény volt, az üzembe helyezés alkalmából Tildy Zoltán köztársasági elnök is megjelent. Nem véletlenül! Közép-Európa városai és rádióállomásai nagyrészt romokban hevertek, a német adók többségét hadi-zsákmányként leszerelték. Bécs még 1948-ban is csak egy 10 kW-os adóval, Bukarest 12 kW-al sugároztak. Belgrádnak és Zágrábnak 20 kW-os adói marad-tak. A környező országok közül egyedül Magyarország rendelkezett 50 kW-os nagyadóval, melyen keresztül a Magyar Rádió nemcsak az egész ország, hanem külföld felé is hallathatta a hangját.
A lakihegyi 135 kW-os Standard adóberendezés megépítésével és átadásával – 1948 november 13-tól – a most már 50 kW-osnak nevezett adó visszatért háború előtti feladatához és rövid időre ismét a II. műsor adója lett. 1947 augusztusától azonban az új szolnoki adó vette át a II. műsor sugárzását. Ettől az időtől kezdve az 50 kW-os adó elsősorban tartalékként szerepelt és délelőttön-ként a 135 kW-os adó helyett sugározta az I. műsort.
Az 1960-as években megépített 2x150 kW-os Lakihegyi, majd a 70-es években üzembe lépett Solti nagyadó mellett ennek az adónak már nem jutott feladat.
Valamikor a nyolcvanas években leszerelték és kiselejtezték. A diósdi Rádió-múzeum egy variométerét őrzi, Lakihegyen az egyik 150 méteres antennatornya még látható, a másik antennatornya – megrövidítve – a Siófok-Balatonszabadi-i rádióállomáson szolgál. Érdemes lett volna több jellemző alkatrészét megőrizni, azonban hely hiányában erre nem volt vállalkozó. Lassanként a 135 kW-os adók kerülnek hasonló sorsra…

Balás B. Dénes